Ha valaki megkérdezi, hogy hol tartjuk a kecskéinket, akkor a legkönnyebb azt mondani, hogy „hátul az udvaron”. Pedig ez a kérdés korántsem ilyen egyszerű. A kecske jól tolerálja a legkülönfélébb tartásmódokat, jól hasznosítja a legegyszerűbb növényeket, tökéletesen alkalmas bozótirtásra, azonban, ha termelni szeretnénk velük (akár tejet, akár húst), már nem vehetjük félvállról a tartásmód kérdését sem.
Mint minden haszonállatnál, az igények magasabb szintű kielégítése magasabb szintű termelést eredményez. A tartásmód természetesen az állomány korcsoportja és hasznosítási iránya szerint is változik, így láthatjuk, hogy ez egy sok szempontból vizsgálható kérdés, és ha nem jól választunk takarmányozási szisztémát és tartásmódot, az a gazdasági haszon kiesését, elmaradását okozhatja.

A mai kisüzemi kecsketartásban háromféle tartásmóddal találkozhatunk attól függően, hogy milyen lehetőségei vannak a gazdának, illetve milyen szintű termelést tud elérni az állománnyal.

Extenzív tartásmód

A legeltetés a legfőbb takarmányozási forma, jellemzően vándorló módszerrel, hogy elkerülhető legyen a túllegeltetés és a kecskéknek jobban tetsző növények eltűnése a legelőről. Hatalmas legelőterületet igényel, és csak időszakosan, tavasztól őszig alkalmazható, azonban az állomány vitalitása szempontjából nagyon kedvező. A zöldtakarmány etetéséhez szoktatni kell az állatot, időt kell hagyni, hogy a bendőflóra alkalmazkodjon, különben nagy a felfúvódás veszélye. Mivel a legeltetett takarmány víztartalma magas, kisebb a szárazanyagok, így a mikro- és makroelemek aránya, ezért külön figyelmet kell fordítani az ásványi anyagok egyensúlyára, ezek pótlására takarmánykiegészítőkkel. Különösen fontos a megfelelő mennyiségű és minőségű só pótlása, kiemelten a tejelő állományoknál. Intenzíven termelő állománynál nem jellemző ez a tartásmód, hiszen a legeléssel járó mozgás értékes energiát von el, valamint az állategészségügyi kockázat is nagyobb.

Félintenzív tartásmód

A legeltetést kombináljuk az istállózott tartással, talán ez a leggyakrabban előforduló tartásmód. Kisebb legelőterület is elég, hiszen az állatok számára a legelt takarmány csak „plusz”, azonban különösen figyelni kell a legelő állapotára és a túllegeltetés elkerülésére. Hiszen a kecskék mindig lerágják a jó minőségű zöldnövényt, és ha annak nincs ideje újrahajtani, regenerálódni, akkor a legelőnk minősége hamar leromlik, és csak a kisebb tápértékű, de ellenállóbb növények maradnak meg rajta. Éppen ezért célszerű a legelőterületet legalább 3-4 részre osztani, és felváltva legeltetni, elég időt hagyva a növényzet regenerációjára. A félintenzíven tartott kecskék takarmányának nagyobb részét jó minőségű, lehetőség szerint ad libitum etetett széna adja, abrak vagy keveréktakarmány kiegészítéssel, például Lambex termékcsalád. A széna kell legyen mindenképp az alaptakarmány ahhoz, hogy a kecskék bendője megfelelően működni tudjon, az abraktúlsúlyos takarmányozás emésztési problémákhoz és termeléskieséshez vezet.

Intenzív tartásmód

Nagy termelésű állományokra jellemző, szinte már precíziós takarmányozást igénylő technológia, ahol az állat teljes kontroll alatt termel. A termelési csoportok igényeikhez mérten kapják a takarmányadagot, a széna mindig ad libitum elérhető és a magas szintű termelés miatt a makro- és mikroelemek adagolása is különös figyelmet igényel. Itt már nem csak az ásványi anyagok mennyiségére, hanem az egymáshoz viszonyított arányukra is figyelmet kell fordítani, a hiánybetegségek és termeléskiesés elkerülése érdekében.

Mindhárom tartásmód esetében vizsgálnunk kell a takarmányok hozzáférhetőségét, hiszen minél több állatot helyezünk el egy csoportban, annál inkább megmutatkozik a szociális viselkedésformák hatása, a dominánsabb egyedek jutnak több és jobb takarmányhoz, az azonban korántsem biztos, hogy ők termelnek jobban. Így a gazda feladata minden esetben úgy kialakítani az istállók belső terét, hogy mind a széna, mind az abraketetők minden állat számára, több irányból megközelíthetőek lehessenek. Ugyanez igaz a nyalósókra, kiegészítőkre és az itatókra is.

Nagyon fontos továbbá a pihenőhelyek kialakítása. A kecskék a takarmányfelvétel után nyugodt, száraz helyen fekve kérődzenek, ennek megfelelő biztosítása nagyon nagy hatással van a takarmány hasznosulására. Itt szintén arra kell törekedni, hogy minden állatnak legyen lehetősége nyugodtan pihenni, megfelelő hely és tér álljon a rendelkezésükre. Összeszokott állományoknál megfigyelhető, hogy minden állatnak megvan a saját helye, ahová etetés után visszavonul. Új állat bekerülésekor vagy a csoportok átalakításakor ez a rendszer felborul, a dominanciaviszonyoknak újra kell rendeződni, és az ekkor tapasztalható termeléscsökkenés is jelzi, mekkora szerepe van a nyugalomnak az állományon belül.

Mind a legeltetés, mind a széna etetése során figyelembe kell venni az adott legelő/kaszáló sajátosságait, a talaj típusát és a tápanyag-visszapótlást az esetleges hiánybetegségek megelőzése érdekében. Gyakran azokat a területeket használják legeltetésre vagy kaszálóként, ami másra (pl. intenzív növénytermesztésre) nem alkalmas, így sokszor találkozhatunk vizenyős, lápos területek ezirányú hasznosításával. Itt gyakran látszólag szép zöld a növényzet, de ezeknek a tápanyagtartalma arányaiban más, mint egy átlagos rétről származó növényeké. A vizes területekről származó széna káliumtartalma magasabb (jobban mobilizálódik), a foszfor pedig alacsonyabb (oxigénszegény környezetben a növény nem tudja felvenni a talajból). Emiatt a K/P arány eltolódik, ami kérődzőkben magnézium- és kalciumfelszívódási zavarokhoz, súlyos esetben ún. fűtetániához vezethet. De enyhébb esetekben is csökken a tejtermelés (a kalcium hasznosulásának romlása miatt), emésztési zavarok alakulhatnak ki, a foszforhiány miatt csökkenhet a tej zsír- és fehérjetartalma. Növendék állatokban csökkenhet a fejlődés üteme, gyenge csontozat és izomzat alakulhat ki, súlyos esetben görcsök is megjelenhetnek. Általánosságban érdemes még a takarmány összetételében keresgélni, ha gyenge vemhesülési arányt tapasztalunk, mert egyes mikroelemek hiánya nem mutatkozik meg komoly fizikai tünetekben, de szaporodási zavarokat idézhetnek elő.

Ha szeretnénk ezeket a negatív hatásokat elkerülni, akkor meg kell vizsgálnunk az etetett takarmányok táplálóanyag-tartalmát. Nem szabad csak szakirodalmi adatokra hagyatkoznunk, hiszen a termőterületek sokfélesége, a különböző mezőgazdasági eljárások és a rengeteg hibrid növény alkalmazása miatt már elég széles a skála táplálóanyag-tartalom tekintetében. Egyszerű laborvizsgálatokkal megállapíthatóak az etetett takarmányok táplálóanyag-szintjei, és ha már tudjuk, mi a kiinduló állapot, akkor egyedi, az állat igényeire szabott premixek alkalmazásával kihozhatjuk a legjobbat állományunk termeléséből. Apró változtatások, kis precíziós munka is olyan termelésemelkedést hozhat, ami hamar megtérülővé teszi a befektetett energiát.

Szentirmai Eszter
szaktanácsadó
Bonafarm-Bábolna Takarmány Kft.